Fényeskardú Loranda
Egyszer egy kocsmában iddogáltam együtt ezzel a tisztes matrónával. Túl volt már a hatvanon. Orkok esetében ez már igen tisztes kornak számít. A vulkánvári katonaság egyenruhájában üldögélt egy asztalnál - ami igen komoly rangot biztosított minden viselőjének a környéken. Viszont ritkán viselték ork nők. Eddig azt mondtam volna, hogy soha, de hát itt sörözgetett előttem az élő ellenpélda. Nem volt rangjelzés a ruhán, ami azt jelentette, hogy az illető már nincs aktív szolgálatban, nyugalomba vonult. Persze az ő korában már csak az lett volna feltűnőbb, ha még részt vesz a harcokban.
Fényeskardú Lorandának hívnak, én vagyok Bivalyerejű Dühös Korrak főnök egyetlen lánya. Apám az Agyarasok törzsének főnöke. Ebbe a törzsbe tartozik minden ork Vulkánvár környékén. Ezt azonban a mostani új időkben néhányan már nem tartják annyira számon. Akár én is elfelejthetném, ahogy apám is elfelejtett engem, ám én büszke vagyok a törzsemre, az apámra, és persze legfőképp magamra. Éppen a harmincötödik születésnapomon apám kitagadott, azóta egyedül állok a világban, és egész jól boldogulok. Na, de kezdjük az elején…
Egy pillanatig sem volt kétséges előttem, hogy mihez kezdjek a hirtelen rám szabadult függetlenséggel és nincstelenséggel. Számomra teljesen természetes volt, hogy a mindennapi betevőmet - és remélhetőleg valamivel többet - mint harcos fogom megszerezni, méghozzá nem is akárhol. A környék legerősebb katonai hatalma Vulkánvár volt, tulajdonképpen az ő védőszárnyai alatt húzódott meg az általam ismert összes civilizált település.
Nem volt. Mikor korán reggel felébredtem a készülődés zajára, ő még békésen aludt a fáján. Elfáradhatott tegnap, mert én már jó ideje sorban álltam, mikor ő végre felébredt. Eléggé meglepődött, amikor az egész tábort menetkészen találta, láttam rajta, hogy kissé elkeserítette a bejutásra várók hosszan kígyózó sora. Én már eléggé az elején álldogáltam, alig tízen voltak előttem. Mögöttem vagy kétszázan, de elég gyorsan haladt a sor. Egy pillanatig felmerült bennem a gondolat, mit fogok csinálni, ha az elf megpróbál beállni mellém a sorba. Még a végén azt hiszik azért keltem korán, hogy neki foglaljam a helyet. Na, még csak az kéne! Hát kicsodám nekem az a fickó? Úgy küldöm el melegebb égtájra, hogy csak, na!
A falu elég csöndesnek tűnt első ránézésre. Másodikra már túl csöndesnek. Belovagoltam az első házak közé. Egy teremtett lelket sem láttam. Az állatok a helyükön, rombolásnak semmi nyoma, csak a lakosok tűntek el nyom nélkül. A laktanyához érve már egy kicsit más volt a helyzet. A helyőrség ott volt - holtan. A faluban csak öt katona teljesített szolgálatot, én lettem volna a hatodik, de most ott álltam egy személyes helyőrségként egy kísértetfalu laktanyájának küszöbén. Átfutott az agyamon, hogy ennél jobb dolgokat is művelhetnék most, de hát mindig is kötelességtudó ork voltam, így nekiláttam, hogy felderítsem a terepet, és valami magyarázatot találjak a történtekre. A katonák közül négyet - egy tizedest és három közlegényt - egyetlen szúrással öltek meg. A fegyver pont a szívükbe fúródott, esélyük sem volt a túlélésre. Az ötödik, az őrmester viszont rendesen össze volt kaszabolva, harc közben halt meg. Felrémlett előttem, hogy talán erősítésre lenne szükségem, de egy teremtett lélek sem volt a közelben, akit Vulkánvárba küldhettem volna a hírekkel, az pedig, hogy én magam forduljak vissza, és ebek harmincadjára hagyjam a falut nem jöhetett számításba.
Én kezdtem az őrséget. Már éppen úgy gondoltam, túljutottunk az éj felén, és ideje felkeltenem az elfet, mikor halk neszeket hallottam kívülről. Valaki a laktanyában volt. Épp most nyitott be az egyik hálóhelységbe. Szép csöndben felkeltem, az elfhez hajoltam, és kicsit megráztam, hogy felébredjen. Mikor nyitotta a szemét, befogtam a száját és a fülébe leheltem a helyzetet. Láttam rajta, hogy azonnal éber lett, tettre kész. Az ajtó mögé álltam, ő az ágyak között maradt. Én a kardomat húztam elő, ő a nyílpuskáját készítette. Méltó fogadtatásban kívántuk részesíteni éjszakai vendégünket.
Letöltés (Word 6.0)
Mivel úgy gondoltam, érdemes meghallgatni a történetét, melléje telepedtem. Nem is kellett sokáig unszolni, hamar kötélnek állt.
Mikor megszülettem, apámnak már volt hat fia két különböző asszonytól. Én a harmadiktól születtem, elsőként. Aztán még született négy öcsém is. Anyám meghalt a második gyermeke születésekor, de a fiú életben maradt. Ez volt az én szerencsém, mert annak az asszonynak a leányai, aki nem szül fiút az urának nem maradhatnak a családban. Árvák lesznek, és így csak szolgálónak viszik el őket, nem feleségnek, mivel nincs vagyonuk. Így azonban apám többi felesége felnevelt. Vett magához még két asszonyt anyám halála után, így négy nevelőanyám volt.
A családban én álltam rangban legalul, mert félárva voltam, és lány. Azonban apám szerette az egyetlen lányát. Ez, meg hogy erőben, kitartásban, harciasságban felvettem a versenyt a testvéreimmel némi rangot biztosított nekem. Nálunk a nőket nem becsülik sokra, nem tanítják meg a házimunkán kívül semmire, és nem sok mindent engednek meg nekik. Azonban én sokszor a testvéreimmel játszhattam házimunka helyett. Természetesen mindenféle harcias játékok voltak műsoron, és én is mindent megtanultam.
Apám büszke volt arra, hogy az ő ivadékai közül még az a semmi leány is ilyen belevaló, így hát a hetedik születésnapomra én is kaptam egy kardot, nemcsak a fiútestvéreim. Ez akkor némi vihart kavart a faluban, gyűlést tartottak, ahol az öregek az új szokások elharapódzásáról beszéltek, és kérdőre vonták apámat. Később nagy ordibálás támadt, majd verekedés is. Apám beverte a leghangosabbak fejét ( ketten meg is haltak ), aztán hazajött, és jól elvert engem is, de a kard az enyém maradt.
Én olyan büszke voltam a fegyveremre, hogy állandóan azt fényesítgettem, és rengeteget gyakoroltam vele. Ekkor neveztek először Fényeskardúnak, és ez ekkor még gúnynév volt, hiszen nem próbálhattam ki a kardot igazi csatában. Még a testvéreim sem gyakoroltak velem, az már szégyen lett volna rájuk nézve, ha nővel vívnak.
Közben persze megtanultam mindent, amit egy nőnek tudnia kell, elsősorban főzni, varrni, és hallgatni - ez utóbbit igen érdekesen tettem. Amikor apám a törzs ügyeiben tárgyalt, nemcsak a feleségeinek, de a lassan felnőtt sorba lépő fiainak sem volt szabad a sátorba lépniük. Néha - óriási megtiszteltetésként - legidősebb fia, kiszemelt utódja részt vehetett a megbeszélésen. Én is illedelmesen kint hallgattam, a sátor mögötti bozótban a kiszűrődő hangokat. Sokat tanultam így.
Mikor tíz éves lettem - ekkortól már némileg felnőttnek számít mindenki -, nem kaptam nagyobb kardot, mint ahogy a férfiaknál szokás, én azonban nem csüggedtem el ettől, és tovább gyakoroltam. Ahogy nőttem a kard egyre kisebb lett hozzám képest, és én igencsak szerettem volna egy újat, de arról, hogy kérjek egyet, szó sem lehetett. A szerencse azonban mellém szegődött.
Egyszer portyázó ork csapat támadt a falura a Rettenetesek törzséből. Ők a Vadonban élnek, és nagyon vérszomjasak. Már többször összecsaptunk velük régebben is. Általában nem jelentettek veszélyt a falura, de most a Szabad Harcosok nagy része szintén portyázott, természetesen a Rettenetesek egy erdei táborát dúlták fel éppen ekkortájt. Nálunk nagy lett a zűrzavar, és jó páran meghaltak, elraboltak néhány nőt, felégettek néhány sátrat. Én pedig megöltem egy Rettenetest, aki maga is Szabad Harcos volt a saját törzsében.
Na, ilyenre még nem volt példa. Az persze sokszor - most is - előfordult, hogy asszonyok holtra vertek, valahonnan felkapott fegyverrel megöltek egy-egy ellenséget, de még egyetlen ork leánygyermek sem vívott kardpárbajt egy ellenséges orkkal, aki ráadásul maga is Szabad Harcos lett volna. Én meg még ráadásul győztem is. Bennem először az tudatosult, hogy enyém az ork fegyverzete. Ez még nők esetében is így volt. Általában az asszonyok férjüknek adták a fegyvereket, aki ezért női holmikat adott cserébe. A hajadonok meg eltették a zsákmányt a hozományukba, ami növelte az értéküket. Én azonban - tizenhat évesen - nem gondoltam a férjhez menésre, csak arra, hogy van mivel gyakorolnom.
A ribillió akkor tört ki, amikor visszatért a többi férfi, és megtudták a történteket. Eddig én ugyan magamnál tarthattam a holmikat, de nem tekinthettem őket még a tulajdonomnak. Ezt a teljes létszámú falutanácsnak kellett jóváhagynia minden esetben, az esetleges osztozkodási nézeteltérések miatt. A zsákmányt még nálam is hagyták volna, de ekkor egy fiatal harcos oktalanul megkérdezte, hogy akkor most én Szabad Harcosnak számítok-e vagy nem. Először majdnem felkoncolták, aztán kijelentették, hogy egy nő semmiképpen sem lehet Szabad Harcos. Ekkor valaki más megjegyezte, hogy ez így lenne helyes, de sajnos nincs leírva sehol. Alig harminc éve történt, hogy a törvényeinket írásba fektettük, apán törzsfőnökségének legelején, azóta vitás esetben mindig meg lehet nézni, mi van pontosan leírva.
Ilyesmi tényleg nem volt beleírva, hogy nő nem lehet Szabad Harcos, bár ez a kitétel eddig merőben elvi jellegű lett volna. Az viszont benne állt a szövegben, hogy az a fiatal, aki szemtől-szemben, egy-egy elleni küzdelemben megöl egy ellenséges Szabad Harcost, maga is azzá válik. Nemek szerinti megkülönböztetésről itt sem volt szó. Meg kell jegyeznem, hogy - mivel ezekben a törvényekben leginkább jogokról volt szó - az asszonyokat nem túl sokszor említették. Legtöbbször a kötelezettségek, és a férfiak velük szembeni jogai miatt kerültek megemlítésre. Most aztán itt volt a baj.
A vita három nap és éjjel folyt, és kevés kellett volna hozzá, hogy a két pártra szakadt falu kölcsönösen legyilkolja egymást. Egyben megegyezett mindkét párt : engem hibáztattak az egészért, meg egy kicsit apámat, mert annak idején kardot adott a kezembe. A vita azért elég békésen zárult le, a két fél kölcsönösen engedett az álláspontjából, így aztán - ha jól emlékszem - csak nyolc halott lett. A határozat úgy szólt, hogy ha valóban Szabad Harcos akarok lenni, akkor még bizonyítanom kell, a legközelebbi portyázáskor, de nem köteleznek rá, hogy megtegyem. A fegyvereket akkor is megtarthatom, de nem viselhetem. Az öregek kedvesen - vagy kevésbé kedvesen - az utóbbit ajánlották. Apám nem szólt semmit, látszott, hogy vívódik magával. Később elmondta, hogy nem tudta eldönteni, támogasson-e, kergessen el, vagy ott helyben öljön meg. Én az egészből csak annyit voltam hajlandó a fejembe engedni, hogy elmehetek velük portyázni. Ettől a falu összes véne, harcosa, asszonya és gyermeke sem tarthatott volna vissza. Talán még az apám sem.
A következő portyáig állandóan gyakoroltam, hordtam a bőrpáncélt, még abban is aludtam. Kevesen nézték ezt jó szemmel. A nevelőanyáim némi kétségbeesett tépelődés után, úgy döntöttek, hogy megismertetnek a sebkötözés és a gyógynövényhasználat rejtelmeivel. Ez még nem harci tudomány, mégis hasznomra lehet. Apám nem szólt hozzám egy szót sem, egész idő alatt keresztülnézett rajtam.
A nekem adott lehetőség persze egy nagy átverés volt. Magukkal vittek a portyára, de az ellenséges tábortól jó messzire megálltak, rám bízták a lovak őrzését, és gyalog mentek tovább. Így aztán olyan messze voltam a csatától, meg a bizonyítási lehetőségtől, mintha a faluban maradtam volna. A falu szerencsétlensége azonban megint az én szerencsém volt. Az ellenség számolt a jövetelünkkel, és - saját meglátásom szerint - elég csúnyán helybenhagyta a csapatunkat. Apró elszórt csoportokban érkeztek vissza a harcosok a lovakhoz, mivel a nem várt túlerő szétszórta őket a szélrózsa minden irányában. Itt gyülekeztek, némán, mogorván, sebeiket tapogatva. Egyszer csak újabb csapat érkezett a tisztásra, de ezek már menekültek, nyomukban legalább kétszer annyi ellenség, mint amennyien mi voltunk. Gyorsan kereket kellett oldanunk, ez világosan látszott. Nem tudtunk azonban elkerülni némi csetepatét, ahol - földijeim szándékának ellenére - én is megmutathattam, mit tudok. Három ellenséges orkot vágtam le, és még néhányat megsebesítettem. Így történt, hogy én dicsőségesen, de maga a csapat szégyenkezve tért vissza. A tanács elismerte tudásomat, és Szabad Harcos lettem, ork nőként elsőnek.
Most, jó pár év távlatából elismerem, hogy óriási szerencsém volt akkor. Ha nem hagynak a lovaknál, hanem magukkal visznek a támadásra, biztos, hogy ottveszek, ahogy sok tapasztalt, nálam nagyobb tudású harcos is ott veszett. A harcban is - valószínűleg - csak azért lehettem sikeres, mert ellenfeleimet megzavarta, hogy nővel találták magukat szembe. Mostani tudásomat az akkorihoz mérve nem voltam sem jó kardforgató, sem jó lovas. Azonban ez a kaland megteremtette a lehetőséget, hogy azzá váljak, és én - büszkén mondhatom - kihasználtam az alkalmat.
Ettől kezdve nyíltan viselhettem fegyvert, és meglehetősen nagy tisztelet övezett - már a többi nőhöz képest. Nem becsültek azonban annyira, mint egy férfit, még ha az nem is vívta ki még magának a Szabad Harcos rangot. Nagy változás állt be az életemben, mert apám maga vette kézbe oktatásomat. Ha már így alakult a dolog, semmiképpen sem akart szégyenbe maradni velem. Olyan kemény munka következett, hogy néha már-már kétségek merültek fel bennem, valóban akarom-e én ezt. Apám talán így akart megbüntetni, vagy elkedvetleníteni, vagy valóban azt akarta, hogy én legyek a legjobb? Ki tudja? Nevelőanyáim is tovább oktattak az általuk ismert tudományokra. Nehéz idők voltak azok, de kiálltam minden próbát, túljutottam minden buktatón.
Mikor - néhány újabb portya után - kiderült, hogy nem csak a véletlen segített meg eddig, újabb változások következtek. Először is gyűjtöttem némi vagyont. Mint megfelelő anyagi helyzetű Szabad Harcos, nem lakhattam tovább az apám sátrában, külön kellett költöznöm. Eddig csak a valami súlyos bűnért kitaszított nők éltek egyedül, férfi felügyelete nélkül. A vének szerint férjhez kellett volna mennem. Akadt néhány kérő, bár meglehetősen feszélyezte őket a rangom. Mikor a bölcsek kijelentették, hogy a házassággal a vagyonom nem száll a férjemre, hanem továbbra is az én tulajdonom marad, a legtöbben visszaléptek. Aztán én tetőztem a bajt azzal, hogy nem voltam hajlandó férjhez menni egyikhez sem.
Ekkor nem várt segítségre találtam az édestestvérem személyében. Négy évvel volt fiatalabb nálam, így csak most lett ő maga is Szabad Harcos. Akkor bejelentette, hogy elköltözik, és engem befogad a sátrába. Néha fiatal orkok szövetséget kötöttek egymással, ami igen hasznos lehetett a harcmezőn, és a mindennapi életben is. Együtt laktak, a kiadások egy részét így közösen állták, a csatákban pedig párban harcoltak, egymás hátát védve. Ilyen szövetséget ajánlott nekem az öcsém, és én boldogan elfogadtam, mert kedveltem őt.
A szövetség jól működött, amíg aztán ő elérkezettnek nem látta az időt, hogy megházasodjon. Ekkor elváltak utjaink, és én egyedül maradtam. Néha akadt egy-egy kérőm, de én visszautasítottam őket, újabb és újabb botrányokat kavarva. Apám elég sokáig tűrte a dolgot, mígnem a harmincötödik születésnapomon kitagadott. Megértem őt, mivel a törzs szokásai szerint nagy szégyen, ha egy nő még ebben a korban is hajadon. Azonban a törzstől is elkergetett, amit nem hiszem, hogy valaha is meg tudnék neki bocsátani, mivel szinte minden vagyonom odalett. Csak a fegyvereimet, a páncélomat és a lovamat tudtam magammal hozni. Ezeket is elvették volna, ha hagyom. Távozásom így hát korántsem volt békés szülőotthonomból.
Mióta a törpék beköltöztek a kialudt vulkán kráterébe még ellenség nem győzedelmeskedett felettük, pedig ennek már több mint ötszáz éve. Persze Vulkánvárban ma már nem csak törpék élnek, hanem óriások, emberek, elfek, orkok és más fajzatok is szép számmal. Vulkánvár hadseregének híre messzi földekre elér, legendák kelnek szárnyra róluk, melyek bizony nem a fantázia szüleményei, hanem valós hőstettek hírmondói.
No, hát én ebbe a hadseregbe kívántam belépni, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ott tárt karokkal várnak, mivel pont ilyen kitűnő harcosokra van szükségük, mint amilyen én vagyok. Ennek ellenére, ha valaki elindulásom napján csak halvány vonalakban megjósolta volna a következő néhány nap eseményeit nekem, a szemébe nevetek, és hazugnak nevezem, aki hízelkedéssel és mindenféle csodálatos, ámde teljességgel valószínűtlen események megjövendölésével kíván magának némi adományt kicsikarni.
Éppen elhagytam Erdősarkot, az elfek települést, mikor egy útitársra akadtam. Ezen a környéken nem volt meglepő, hogy egy elf tart ugyanúgy Vulkánvár felé. Azonban ez az elf mintha kicsit más lett volna, mint a többiek. Valahogy nem volt annyira méltóságteljes. Más volt a mozgása, a tartása, az öltözködése. Mindennek tetejébe még nem is volt annyira tartózkodó, mint az elfek általában, mivel szinte rögtön megszólított. Megtudtam róla, hogy a családját keresi - tehát valószínűleg árva, ami esetleg megmagyarázhatja másságát. Megtudakolta tőlem is, hogy merre tartok, és mit szándékozom tenni, ha célba érek. Jó ötletnek tartotta a katonáskodást, és felajánlotta, hogy menjünk együtt.
Nekem nem különösebben hiányzott egy útitárs, megvoltam jól magamban. Ez az elf meg inkább koloncnak ígérkezett, főleg katonai pályafutásomat nézve. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a nyiszlett legény túl nagy érdeklődésre tarthat számon egy sorozás alkalmával. Így aztán nem mutattam túl nagy lelkesedést az ötlet iránt. Tartózkodóan csak annyit mondtam, hogy végül is nincs az ellen kifogásom, hogy ő is azon az úton, abba a városba tartson, ahova én. Azt pedig igen udvariasan elhallgattam, hogy igen is kifogásom van az ellen, hogy abba a hadseregbe jelentkezzen, ugyanabban az időpontban, amikor én.
Más elf ezen már biztosan megsértődött volna, de ezt a legényt nem olyan fából faragták. Egyetértésnek vette, amit mondtam, és jókedvűen úgy döntött, hogy velem tart, sőt szóval tart egész úton. Én ugyan néha egy kicsit megnógattam a lovamat, úgy hogy kocognia kellett mellettem, de bírta az iramot, és nem vette magára a dolgot, sőt egyáltalán meg sem látszott rajta a megerőltetés, továbbra is járt a szája. Rengeteg minden marhaságot összehordott, nem is nagyon figyeltem rá eleinte.
Már éppen arra gondoltam, hogy ha nem lenne olyan kinézetre, mint egy elf, akkor a modora alapján feltétlenül manónak mondanám. Ekkor tért át a beszédtémák között a saját életére, és - Egek Ura! - kiderült, hogy tényleg a manók nevelték, mióta az eszét tudja. Na, ez sok mindent megmagyarázott. Szerencsére nem kellett végighallgatnom a teljes életrajzot, mivel megérkeztünk a Fekete Toronyhoz, amely Vulkánvár egyetlen kapuja.
A kaput éppen akkortájt zárták be, úgyhogy a bejutással meg kellett várnunk a másnap hajnalt. Nem egyedül kényszerültünk arra, hogy itt töltsük az éjszakát. Sok piaci árus, kereskedő és mindenféle egyéb nép kezdett neki a letáborozásnak. Tudtam, hogy nem lesz egy veszélytelen éjszaka, persze nem az életemet féltettem, ahhoz azért ennél több kell, de a megmaradt kevés vagyonom miatt bizony igencsak aggódtam. Szerencsére tudtam a módját, hogyan őrizzem meg őket saját tulajdonomként. Az erszényt, amely a nyakamban lógott a hátamra vetettem, és ráfeküdtem. Amelyik tolvaj hasra fordít, hogy elvegye, az megérdemli. A lovam kantárszárát - amúgy elég bizalmatlan állat - a kezemben tartottam, és így aludtam el.
Az elf is sejthette, hogy itt nem veszélytelen a helyzet, mert egy fán vackolta el magát. Legalább ezt a fajtája szokása szerint csinálta. Gondolom nem fog éjszaka leesni onnan, nem mintha érdekelne mi lesz vele. Miattam meg is eheti valaki vacsorára, vagy reggelire, ha gusztusa van hozzá.
Vetettem felé egy zord pillantást, mire ő feszélyezetten mosolyogva visszaintegetett, de nem mert odajönni. Különben is még a fa körül szöszmötölt. A batyuját rakosgatta. Csak nem rabolták ki az éjszaka? Amilyen szerencsétlen, bármi megtörténhet vele. Közben rám került a sor. Az őr a kapunál kérte a belépési engedélyemet. A többiektől is kért akik előttem bementek, nekik volt is. Nekem nem, de egy pillanatig sem aggódtam emiatt. Akik először járnak itt, azok is bemennek valahogy.
Amikor közöltem, hogy nincs belépőm, és katona szeretnék lenni, az őr elég lekicsinylő pillantással mért végig. Én egy hasonlóan kedves, ám igen határozott nézéssel válaszoltam. Megvonta a vállát, és egy kőkunyhóra mutatott, hogy ott kell jelentkezni.
A kőkunyhóból elég masszív horkolás hallatszott, mikor odaértem, ezért rendesen bekopogtam. Abbamaradt a horkolás, és egy törpe nyitott ajtót. Mokány gyerek volt, de csak a combomig ért. Elég meredeken kellett tekergetnie a nyakát, mialatt beszélgettünk. Ő is hasonlóan vélekedett a lehetőségeimről a pillantásából ítélve, én pedig hasonlóan tántoríthatatlan voltam. Adott egy papírt, egy címmel, meg egy időponttal, ott kell jelentkeznem, aztán odaküldött a sor végére. Repestem az örömtől.
Ráadásnak még az elf is ekkor állt be a sorba, pont mögöttem, így újabb érdekfeszítő fejezeteket hallgathattam meg az élettörténetéből. Mindezek tetőzéseként mikor sorra kerültünk, valahogy úgy adta elő magát, mintha velem volna, mire őt is beengedték, minden papír nélkül. Reméltem, hogy nem én vagyok érte a felelős odabent, mert akkor megnézhetem magam!
Egy hosszú alagúton át lehetett csak a Fekete Toronyból Vulkánvárba jutni. Nem hiába volt a városnak olyan veszett híre, több ellenőrzőponton is áthaladtunk az alagút belsejében, mire a házak közé értünk. Megszólítottam az első arra járót, és a cím felől érdeklődtem. Megtudtam, hogy még egy emeletet fel kell kapaszkodnom a kürtőben, ha oda akarok jutni. Az elf közölte, hogy ő szállást keres éjszakára, én pedig nem tartóztattam, így elváltunk, és én nekiindultam a felfelé vezető útnak.
Egy szinttel feljebb jóval tágasabb volt a beépített terület. Csak két nagyobb épület magasodott itt, az egyikről messziről látszott, hogy templom, a másik viszont elég harcias küllemű volt, így azt céloztam meg. Kikötöttem a lovamat, és megdöngettem az ajtót kopogtatóval. Az ajtó kinyílt és előttem elsötétült a világ.
A látvány, melyre magamhoz tértem, újra az ájulás szélére sodort, de most már sikerült eszméletemnél maradnom. "Húj, de ronda vagy !"- szakadt ki belőlem az őszinte szó. Már tudtam mivel találkoztam össze. Hallottam már, hogy Vulkánvárban bányarémek is élnek, akik igen rusnya fajzatok, és ezt a testi "előnyüket" kihasználva előszeretettel ijesztgetik a gyanútlanokat. De hát egy laktanya kapujában az ember nem számít ilyen idétlen viccre. Már éppen szóvá is akartam tenni ezt, mikor az illető bemutatkozott, és közölte, hogy ő a laktanya parancsnoka. Ezek után úgy gondoltam, hogy egy kritikai megjegyzés elég lesz aznapra, és közöltem jövetelem célját.
Próbának vet alá - mondotta, hogy alkalmas vagyok-e katonának, és betuszkolt egy ajtón, aztán be is csukta mögöttem. Még utánam szólt, hogy ha a saját lábamon kijövök felvesznek, ha hoznak, akkor nem. Azonnal koromsötét lett, ami elég kényelmetlenül érintett. Képes vagyok hangok és szagok után tájékozódni valamelyest, de jobb szeretem, ha látom, ami ellen küzdök. Mindenesetre kardot rántottam. Furcsa neszek, sziszegés, kuncogás hallatszott, és mikor megpróbáltam megkeresni ellenfelemet, megdobáltak - löttyedt paradicsommal. Később valamibe beleléptem, és még mindig nem sikerült harcba bocsátkoznom. Ekkor úgy döntöttem, hogy nem piszmogok itt tovább, megkerestem az ajtót és kiléptem rajta. Egy kicsit vesztettem megjelenésem komolyságából, a paradicsom nem mutatott jól az ingemen. A parancsnok közölte, hogy felvettek, és holnap kell elfoglalnom az állomáshelyemet Váralján. Ez egy apró falu volt nem messze Vulkánvártól.
Miután átöltöztem és kimostam a ruhámat, úgy gondoltam felesleges másnapig várni, elmehetek oda még ma is, hiszen még délelőtt van. A parancsnoktól megkaptam a menetlevelet, meg a kinevezésemet. Mint kiderült, tizedesnek vettek fel rögtön. Felettébb büszke voltam magamra, így még peckesebben indultam útnak.
Már félúton új állomáshelyem felé egy ismerős alakot pillantottam meg magam előtt. Hosszú, vékony testalkat, kissé félszeg mozgás. Pedig már azt reméltem, hogy sikerült elvesztenünk egymást! Sajnos, tényleg az elf baktatott előttem. Ellentétben velem ő igencsak megörült az újbóli találkozásnak. Elpanaszolta, hogy nem vették fel katonának, hiába próbálkozott. Megjegyeztem, hogy én sem venném fel, mivel elég nyápic alaknak tartom. Lehet, hogy egy kicsit durván fogalmaztam, mert megfenyegetett, hogy kilövi a szememet. Erre én már csak azt kérdeztem meg, hogy ha ennyire jó céllövő, akkor mért nem íjásznak jelentkezett? Erre döbbenten elhallgatott, láttam rajta, hogy valami szíven ütötte. Kiderült : eszébe sem jutott megemlíteni, hogy az íjhoz is ért - gondolom neki ez teljesen természetes volt, másoknak viszont nem. Most aztán teljesen magába roskadt, én pedig kihasználván a helyzetet, előrelovagoltam.
Már elkönyveltem magamban, hogy erősítésként legfeljebb egy pálinkás butykosra számíthatok, mikor eszembe jutott az elf. Errefelé tartott ő is, rövidesen ide kell, hogy érjen. Amúgy is katona akart lenni mindenáron, hát most majd megkapja. Nemsokára meg is érkezett őkelme, és szerfölött megörült nekem a feltűnően kicsi népsűrűség miatt. Megmutattam neki a hullákat és nem bántam meg. Felhívta a figyelmemet arra, hogy gyakorlott íjászként, nem tudna olyan nyílvesszőt maga elé képzelni, ami ilyen apró lyukat üt becsapódáskor. Én, mint harcos viszont olyan fegyvert nem ismertem, ami képes lehetne ilyesmire, eddig bizony lőfegyverre gyanakodtam. Azt is furcsállottuk, hogy az áldozatok szinte egyáltalán nem véreztek. Az elf úgy gondolta, mágia lehet a dologban. Nem mondhatom, hogy jobb kedvre derültem a feltételezéstől.
Bevonultam a laktanya irodájába, és megírtam életem első jelentését a történtekről. Közöltem továbbá, hogy ideiglenes jelleggel, tekintettel a szükséghelyzetre - jobb nem lévén -, az elfet besoroztam. Aztán a kezébe nyomtam a levelet, és visszaküldtem Vulkánvárba. Lóból túlkínálat volt a lovasokhoz képest, így nagylelkűen felajánlottam, hogy pattanjon fel egyre. Az egyik közkatona - egy manó - hulláját eléraktuk a nyeregbe, hadd lássák a sebeket azon frissiben, és első katonám elporzott a várba vezető úton. Én meg ott maradtam egyedül, talpig gondban, teljesen tanácstalanul. Ha van valami, amihez a lőfegyvereknél is kevésbé értek, az a mágia. Nem is derítettem ki semmi érdemlegeset, mire a segélycsapat megérkezett.
Azok nem sokáig időztek nálunk, hanem azonmód továbblovagoltak a támadók után. Azt azért sikerült kideríteni, hogy nem mindenki tűnt el a faluból, az emberek nagy része itt van, csak elrejtőztek. Eddig persze nem jöttek elő, egyrészt, mivel nem ismertek, másrészt pedig nem tűntem túl megbízható védelemnek, így egyedül. Mostantól már ketten őriztük a falut, mert visszajött az elf, ráadásul új egyenruhában feszített. A falubelieknek azonban ketten sem voltunk elegen, továbbra is a rejtőzködést választották.
Én sem voltam benne biztos, hogy eredményesen tudnánk szembeszállni ily erőkkel, de azért mégsem bújhattunk el. Belaktuk hát a kaszárnyát. Tágasan elfértünk. Estefelé lódobogásra lettünk figyelmesek, mikor kinéztünk az utcára egy gazdátlan lovat láttunk az épület felé tartani. Mikor az ajtó elé ért megállt, én pedig felismertem : a mentőcsapat egyik tagja lovagolta még nemrég. Ez az esemény nem adott okot különösebb derűlátásra. Mivel erősen esteledett, úgy döntöttem, nem próbálkozunk semmivel. Az elfet nem akartam újabb erősítésért küldeni, a falubelieket meg úgysem tudtam volna előráncigálni. Ugyan az éjszaka eltöltéséhez igen nagyszámú hálóhelység állt rendelkezésre, mégis egy szobába feküdtünk le az elffel. Megbeszéltük, hogy felváltva alszunk, de a másik is fekszik, hogy pihenhessen. Nem tartottunk tőle, hogy őrségben elaludnánk, ahhoz túl nyugtalanok voltunk.
Lassan tárult a szobaajtó. Nem kézzel nyitották, hanem valamilyen szerszámmal. A vége kikandikált az ajtó széle mögül. Feltételeztem, hogy fegyver, bár a vége alapján nem ismertem fel. Az ajtó lassan nyílott, de a fegyver vége már szinte az elfre mutatott, aki ettől eléggé ideges lett. Én sem voltam teljesen nyugodt. Úgy gondoltam, hogy lecsapok arra a kiálló csőszerű végre, így esetleg elhárítom a támadást, és talán el is ejti, aki a másik végén van. Az elf is megmoccant, így nem várhattam, támadnom kellett. Szégyen, de elhibáztam a célt, viszont becsaptam az ajtót.
Az elf egy pillanat alatt fedezékbe hengeredett, épp idejében, mert az ajtó szinte azonnal kivágódott, és valaki egy elegáns szaltóval bevetődött rajta. Leérkezése után rögtön felém fordult, így most rajtam volt a vetődés sora. Valami piros fény csapott ki a csőszerű tárgyból, és helyettem a falat találta el. Az elf beleeresztett egy vesszőt a támadóba, mire az felé fordult. Fegyvertelen öklével az elf felé mutatott, az felizzott, majd az izzás gömb formájában az elfbe csapódott, aki azonmód felkenődött a falra. Ekkor lendültem támadásba én, a fickó két keze közül azt éreztem veszélyesebbnek, ami a piros fény eregette, mivel annak az átmérője kísértetiesen hasonlított a hullák sebeire, az elf pedig saját megítélésem szerint még élt. A csövet hatástalanítottam is, de én is kaptam egyet a másik kezéből. Sokkoló élmény volt, de én sem maradtam adós a válasszal. Az elf is magához tért, és nem engem talált el a nyilaival, pedig dulakodtunk rendesen. Az sötét alak - talpig valami fekete bőrbe volt öltözve - szintén közelharci fegyverre váltott. Két ronda tőrfélét forgatott boszorkányos ügyességgel. Eléggé megszabdalt, mire ketten együtt végeztünk vele. Mikor végül aztán élettelenül összecsuklott, rögtön el is tűnt, semmivé foszlott. Alig hittünk a szemünknek.
Egyikünk sem érezte magát valami túl jól. Kétlem, hogy egy újabb látogatóval elbántunk volna. Szerencsére az éjszaka további része nyugodtan telt. Reggel megírtam a történteket, aztán addig hangoskodtam, amíg végre néhány falubeli előmerészkedett. Közöltem velük, hogy noha volt éjszaka némi csetepaté, elbántunk a támadóval. Ahogy ekkor rám néztek, azért megérte átszabatnom az irhámat. Egy fiatal legény vállalta, hogy elviszi az újabb levelet a városba. Némileg megtépázta büszkeségemet, hogy a legény távozta után a falubeliek egy emberként a búvóhelyeik védelme mellett döntöttek az enyém helyett. Azért a vajákos bekötözött minket. Az elf elég ramatyul volt, én még bírtam magam.
Reménykedve vártuk az újabb Vulkánvári erősítést, de nem jött. Legnagyobb meglepetésünkre viszont visszatért az elveszettnek hitt csapat. Csak egy embert vesztettek, és volt egy-két könnyebb sebesült. A támadókat megfutamították, és magukkal hoztak néhány elhurcolt falubelit. Erre aztán előkerült mindenki, az utcák benépesültek, hamar visszatért az élet a rendes kerékvágásba. Beszámoltunk a támadásról, bár itteni győzelmünk semmiségnek tűnt az övék mellett. Megígérték, hogy küldenek még embert, majd ellovagoltak.
Boldog és nyugalmas napok következtek. Megérkezett az erősítés, minket pedig előléptettek. Én őrmester lettem, az elf meg tizedes.
Nekem ez az előléptetés oly hihetetlen karriernek tűnt, hogy még napokig nem tudtam megemészteni a dolgot. Olyan büszke voltam magamra, mint Szabad Harcossá válásomkor. Szilárdan elhatároztam, hogy megállom a helyem, megszolgálom a bizalmat, és ezt a fogadalmamat meg is tartottam. De ez már egy másik történet…