2218. március 26.
Mostanában egyre kevesebb időm van arra, hogy személyes érzéseimet is rögzítsem, egyre elfoglaltabb vagyok. Ez persze igaz a legénység többi tagjára is, hiszen az utóbbi időben mindenkinek megszaporodtak a teendői, mivel életre keltek az első olyan lények, melyek valószínűleg már valóban életképesek lesznek az előírt különleges és kegyetlen életkörülmények között is. Most aztán gőzerővel folyik a létrehozott fajok jellemzőinek meghatározása, a pontos genetikai feltárás. Még engem, a pszichiátert is bevontak a munkába, hogy próbáljam meg feltérképezni a létrehozott lények emocionális viszonyait. Érdekes munka, eddig csak emberekkel dolgoztam, ezek a lények pedig inkább az állatok kategóriájába sorolhatók, nem értelmesek.
2218. március 29.
Ma beszéltem utoljára a húgommal. Jól érzi magát, lelkes, bizakodó. Szerinte biztos az expedíció sikere, mindenképpen találnak majd letelepedésre alkalmas bolygót. Eddig egy pillanatra sem bánta meg, hogy elhagyta a forrongó Földet, sőt nővérénél is messzebbre merészkedik, és kilép a Naprendszerből. Még tréfálkozott is velem búcsúzóul.
2218. április 13.
Amitől tartottunk bekövetkezett : a Földön kitört a totális háború. Csak egy rövid híradást kaptunk, mielőtt a Vénusz eltakarta előlünk a Földet, megszüntetve a közvetlen vételi lehetőséget. Nincs információnk arról, hogy végül melyik cégnek fogyott el a türelme, vagy a józan esze. Hiába kérünk további információkat a közvetítő műholdakon keresztül, a földieknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velünk törődjenek. Ráadásul egy ideje a műholdakkal is elvesztettük a kapcsolatot.
2218. április 14.
Bárcsak soha nem kellett volna ilyen választ megtudnunk! A Föld, otthonunk, szülőbolygónk, a sötét, de biztos pont most egy izzó, fenyegető golyóbissá vált, egy második Nappá. Hát tényleg ennyire életképtelenné vált az emberi társadalom? A faj valóban elérte végső korlátait, és nem képes tovább az életben maradásra?
2218. április 15.
Az események felgyorsultak, és a fásult, gyászuktól letaglózott emberektől azonnali döntéseket kívánnak. Oly szörnyű az egyedüllét, a bizonytalanság, az otthontalanság érzése, hogy már szinte elviselhetetlen.
2218. április 16.
A hívójelünkre nem érkezett eddig semmi értékelhető válasz. Akkora a káosz a galaxisnak ebben a kis szegletében, hogy képtelenség kommunikálni. Most már tudjuk, hogy a műholdak nem csak egyszerűen meghibásodtak, hanem használhatatlanná váltak. Az űrállomás sem vészelte volna túl talán a katasztrófát, ha a Föld felőli oldalon kering éppen. A sugárzási szint még mindig hihetetlenül magas, komoly veszélyben forgunk minden egyes alkalommal, amikor az új nap felé fordulunk.
2219. április 18.
A gyászon lassan áttör az élni akarás, a küzdeni vágyás, bár ez egyenlőre csak kétségbeesett kérdések, és teljesíthetetlen vágyak formájában tör felszínre. A Föld lakóival egyetemben elpusztult, ez tagadhatatlan és visszafordíthatatlan, de ugyanakkor felfoghatatlan is. Hogy juthattunk idáig?
2218. április 24.
Az előző bejegyzésben talán egy kicsit elragadtattam magam. Nincs jogom rá, hogy ítéletet mondjak az emberi faj felett. Itt van ötvenkilenc társam, akik igazán nem érdemelték meg a becsmérlő szavakat. Ők érdemesek az életre, és sokan a földi áldozatok közül is azok voltak.
2218. május 1.
Újra összegyűltünk, hogy megbeszéljük, mire jutottunk. A hírek nem voltak bíztatóak. Továbbra sem jött visszajelzés az űrből, bár jelenleg eléggé korlátozottak a kapcsolattartási lehetőségeink. Ezek valószínűleg nem is lesznek jobbak, mivel sem a régi műholdakat nem tudjuk megjavítani, sem újakat nem tudunk létrehozni. Az ilyen munkákat eddig a földiek végezték.
2218. május 8.
Épp egy hete követtem el az utolsó bejegyzést. Még talán soha nem repült el egy hét ilyen gyorsan számomra, mint most, még soha nem volt ennyire feszített a munkatempóm. Társaim engem is bevontak a kutatásba, mint az emberi lélek jó ismerőjét, ahogy ők mondták. Egy hete azon dolgozunk, hogy megpróbáljuk feltérképezni, milyen úton jutott idáig az emberiség. Néha úgy érezzük, minden világos, tudjuk, mi történt, néha zavarodottá válunk, és úgy érezzük, egy egész élet munkájával sem tudjuk felderíteni az ok okozati összefüggéseket.
2218. május 24.
Már több, mint két hete, hogy képezzük egymást, és magunkat. Hihetetlen szellemi potenciálok halmozódtak itt föl, és most felszínre törnek. Alig alszunk, mindenki a munka lázában ég. Gyanítom, azért hajszoljuk magunkat ennyire, mert amíg lefoglaljuk a gondolatainkat, addig nem tudunk hozzátartozóink sorsán tépelődni. A húgom űrhajójára gondolok. Nem értek sokat az űrhajózáshoz, de nagy nehezen kiszámoltam, hogy még az ugrásuk előtt észlelték a katasztrófát, a kataklizma fénye utolérte őket. Vajon mit tesznek most?
2218. június 1.
Lassan véget érnek az előadások, melyek mély nyomokat hagytak a társaságban. Szinte mindenki új kutatási témákat kapott, megkétszerezett lelkesedéssel veti magát a munkájába. Ezek rövid távú projektek, eredményük függvényében egy hónap múlva fogunk dönteni a továbbiakról.
2218. június 12.
A társaság munkakedve nem lankad, bár néhányan súlyos depresszióval küzdenek, köztük én is. Szerencsére a megfelelő gyógyszeres kezelés átsegít minket a nehézségeken, míg a szervezetünk lassan begyógyítja a lelki sérüléseket is. Most már legalább saját bőrömön is érzem, milyen az, ha az embernek szilánkokból kell újra összeraknia a lelkét.
2218. június 23.
Még van pár nap a saját magunknak szabott határidőből, de a döntés, amit hozni fogunk, már aligha kétséges. Folytatjuk a munkát, és be is fejezzük, de a céljaink jócskán megváltoztak, életszemléletünket teljesen átformálta a katasztrófa emléke, és minden cselekedetünket, gondolatunkat uralja az egyedüllét, a magára hagyatottság érzése, amihez egyre növekvő felelősségérzet társul.
2218. július 2.
Tegnap elérkezett a döntés ideje. Miután a nagyteremben összegyűltünk, hamar kimondtuk az egyhangú igent a munkálatok folytatására, azonban a követendő utat még sűrű homály fedi. Még nem tudjuk mit is akarunk létrehozni pontosan, csak azt tudjuk mit nem. Az ember azt gondolná, egy bizonyos módszert nem választani, egy bizonyos hibát nem elkövetni könnyebb, mint valami konkrét dolgot megtenni, létrehozni. Azonban eddigi kutatásaink azt mutatják, hogy rengeteg zsákutca létezik, és legalább ennyi ösvény vezethet egy újabb végromlásba.
2218. július 3.
Nos, letelt a kényszerszabadság. Holnap reggel ott folytatjuk a megbeszélést, ahol tegnap hajnalban abbahagytuk, de remélem jóval higgadtabban. Én úgy érzem, sokkal világosabban sorakoznak előttem a tennivalóim. Holnap új nap virrad, új feladatokkal.
2218. július 4.
Azt hiszem egy kicsit agyunkra mentek az elmúlt hónapok. Ma egy olyan tervet fogadtunk el, ami számomra még egy kissé hátborzongató, de nem csak én érzek így, hanem kivétel nélkül mindannyian.
2218. július 5.
Noha már tegnap este be akartam számolni a megbeszélés eredményeiről és az ezzel kapcsolatos benyomásaimról, ehelyett egy kellemes kis érzelmi balegyenest helyeztem el a lelkemen. Egy nyugtatóra volt szükségem, hogy képes legyek álomba sírni magamat. De ma erős leszek, és célratörő.
2218. július 15.
Teljesen el vagyok varázsolva! Már tíz napja Cinne anyagát bújom, és egyik ámulatból a másikba esem. Nemrég azt mondtam, hogy nem nevezhető tudománynak, amit most segítségképpen fel kívánunk használni. Nos, most ünnepélyesen bocsánatot kell kérnem a kijelentésemért. Igenis voltak, akik igen magas szinten foglalkoztak a szerepjátékkal, és az emberekre gyakorolt hatásaival.
2218. július 17.
Ma a biológusok valami olyasmit találtak, ami a legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja. Nos, itt az állomáson már létrehoztunk néhány új fajt a Vénuszra való letelepítés céljából. A teremtményeink nem értelmesek, bár az állati skálán elég magas intelligenciával rendelkeznek, hogy nagyobb eséllyel vegyék fel a harcot a Vénuszon a természeti erőkkel. Mielőtt a laboratóriumban megalkottuk és életre keltettük volna őket, természetesen megterveztük és számítógépen modelleztük a biológiájukat. Ehhez pár éve kifejlesztett, igen jó minőségű programot használtunk, ami komoly stratégiai értéke miatt igencsak titkos volt.
2218. július 29.
Az új kutatási programok óriási lendülettel haladnak. Az eddigi két holoterem kevésnek bizonyult, így a nagy társalgót is átalakítottuk erre a célra. Jelenleg több, mint egy hete mind a három 24 órás üzemben működik. Cinne anyagaiban talált kísérletek nagy részét újra lefuttatjuk a mi speciális körülményeink szerint módosítva. Még legalább három hónapi munkánk van hátra, mielőtt az első vázlatos terveket lefektethetnénk a jövőre vonatkozóan.
2218. augusztus 17.
Úgy tűnik túl kishitű voltam az utóbbi alkalommal, mikor három hónapra becsültem az anyag feldolgozását illetően. Igaz olyan munkaláz van a társaságon, amilyent még nem tapasztaltam. Ráadásul most még Xen doki sem küld senkit kényszerszabadságra, mivel ő hajszolja magát a leginkább mindünk közül. Ha nem hullunk el végkimerülésben, akkor úgy egy hónap múlva már az első nagyszabású szimuláció programozását kezdhetjük meg.
2218. szeptember 23.
Ahogy közeledik az első "nagy alvás" ideje, úgy jelentkeznek a legénység lelki problémái. Amúgy is komoly szűrővizsgálatok fogják megelőzni az altatást, és ebben pszichológiai teszt is szerepel, így hát - nem kis erőszakot téve magamon - a kutatás mellett jelentős időt töltök a társaim kezelésével is.
2218. október 3.
Megbíztak a programozásra kerülő fajok lélektani struktúrájának tervezésével. A fizikai, biológiai jellemzők már nagyrészt rögzítésre kerültek, most jön a szellem és a lélek megalkotása. Egyensúlyba kell hozni az egyes fajokat, hogy egyik se legyen a szimuláció során eredendően a vesztes vagy nyertes szerepében. Persze nem valószínű, hogy ez elsőre sikerül, de éppen ezért előnyös, hogy már most elkezdjük a kísérleteket.
2218. október 13.
Már fél éve, hogy a Föld elpusztult. Mintha tegnap váltottuk volna az utolsó üzeneteket a bolygóval. Vajon mi történhetett a marsi kolóniával? Nem sok információval rendelkezünk a Marson létesített bázisról, azonban úgy tudjuk, ott katonai jellegű kutatások folytak a terraformálási munkálatok mellett. Még ha túl is élték a katasztrófát, bizonyára súlyos károkat szenvedhettek, különben már tudnánk róluk. Vagy békével, vagy hadüzenettel már felkerestek volna minket.
2218. december 21.
Közeledik a "Nagy Alvás" kezdete. Társaim néha enyhe szorongásos tünetekkel (klausztrofóbia, gyenge halálfélelem) jelentkeznek nálam, én pedig legjobb tudásom szerint gyógyítom őket, bár magam is bele-beleborzongok, ha a jövőnkre gondolok.
2219. január 17.
Már csak napok vannak hátra a hibernációs ciklus megkezdéséig, az izgalom eddig is egyre fokozódott, de ma aztán robbant a nagy felfedezés. Az egyik szondánk életjeleket észlelt a Vénuszon. Mindenképp utána kell néznünk, ki vagy mi van ott, így egy négyfős csoport a helyszínre indul felderítésre. Valószínűleg csak valami alsóbbrendű baktériumcsoport, esetleg egysejtűek, de mivel nem zárhatjuk ki az értelmes élet lehetőségét, én is a csapat tagja lettem, mint a kapcsolatfelvétellel megbízott személy. Fél óra múlva indulunk.
Letöltés (Word 6.0)
A baj nem is itt keresendő. Az ilyesfajta többletmunka igazán kedvemre való. A megszokott, napi kötelességeim megszaporodása az, ami aggaszt. Egyre többen fordulnak hozzám mindenféle panaszokkal, a legénység egy része depresszióval küzd, a másik felét az aggodalom betegíti meg. Ráadásul minden probléma forrása jó öreg Földanyánk, illetve a otthon maradottak. Az otthonról kapott hírek egyre aggasztóbbak, a feszültség egyre nő, attól tartok ennek nem lesz jó vége.
Némi lelkiismeret furdalás gyötör, mivel nekem immár nincs kiért aggódnom. Genetikai értelemben vett szüleimet nem ismertem, már nem voltak életben, mikor én megszülettem. Kihordó anyám sem él már. A húgom – akit szintén ő szült – már a naprendszer peremén jár. Ha jól számolom három nap múlva beszélek vele utoljára, aztán megszakad a kapcsolat az űrhajójával. Nincs már hozzátartozóm a Földön, akiért aggódni kéne, aki áldozatul eshet az egyre sűrűsödő összecsapásoknak.
A kalandjátékra is egyre kevesebb idő jut. Pedig most igazán jó eszköz lehetne a feszültségek oldására.
Azt mondja, irigyelhetném, mert míg nekünk nehéz munkával kell lakhatóvá varázsolnunk az új otthonunkat, és nem szabadulunk a földi problémák nyomasztó kisugárzásától, addig nekik nincs más dolguk, mint – némi utazgatás után – beköltözni a készbe, amit találnak. Szívből kívánom, hogy igaza legyen.
Mindenesetre valóban nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell féltenem a földi pokoltól. A többiek aggódva lesik a híradásokat, mert mindennapossá váltak a véres összecsapások a Földön, és egyre hevesebbek, egyre több a halott. Még szerencse, hogy eddig senki hozzátartozója, közeli barátja nem esett áldozatul a kibontakozó hatalmi harcnak, de attól tartok ez az itteni csendes állóvíz rövidesen felkavarodik. Valakit előbb-utóbb valami szörnyű csapás ér.
Mivel többen attól tartanak, hogy minket is támadás érhet, az állomás biztonsági rendszereit a maximális aktivitásra kapcsoltuk, és összegyűltünk a nagyteremben egy rövid megbeszélésre. George, aki közülünk legtöbbet ért a katonai kérdésekhez megnyugtatott minket. Az állomás katonai szempontból nem bír fontossággal, kutatási célokat szolgál, a háború kezdeti szakaszában nem kell támadástól tartanunk. Az állomás megtámadása amúgy sem éri meg a szükséges ráfordítást, túl messze van, és túl jól fel van fegyverezve. Viszont a műholdakkal kapcsolatban ő sem tudott semmit mondani. Láthatólag aggasztotta a dolog.
Erre viszont Liu adott egy lehetséges választ. Megemelkedett a káros sugárzás szintje a bolygó körül, ami esetlegesen vezethetett a műholdak meghibásodásához. Hogy mitől emelkedett meg a sugárzás, azt ő sem tudta. Nem mondhatni, hogy ettől jobb kedvünk lett.
Mindenesetre már alig pár óra, és megtudjuk a választ.
Mikor kibukkantunk a Vénusz árnyékából, mindenki, aki csak tehette a kilátóban csoportosult, hiszen aggasztott minket az utolsó üzenet, és a műholdak hallgatása. Bár józan ésszel nem remélhettük, hogy szabad szemmel bármiféle információt megtudhatunk a háború állásáról, senki nem tudott távol maradni.
A sors gúnyosan és szörnyű kegyetlenséggel cáfolt rá a józan ész ellenkezésére. Az apró, halvány fényű pont helyett, melyet oly szeretettel nézegettünk, ha honvágyunk támadt, most egy izzó, fényes korong virított. A vészjelzők felbúgtak, és a kilátó átlátszó fala elé egy átlátszatlan, sugárzás biztos második falat vont a biztonsági rendszer. A szörnyű valóságról – ha csak pár másodperc alatt is – előbb szerezhettünk bizonyosságot, mint társaink, akik a műszereket figyelték az irányítóteremben.
Rémült, döbbent kiáltások hangzottak mindenünnen, majd a sötétséggel ránk telepedett a döbbent csend. A vészjelzők elhallgattak, a belső világítás magasabb intenzitásra kacsolt, de ez a fény nem oszlathatta el a lelkekre zúdult éjsötétet. Néhányan zokogni kezdtek, volt, aki elájult, én pedig olyan tehetetlennek éreztem magam, mint még soha.
Mikor elvállaltam ezt a munkát, azt tűzték ki legfőbb feladatomul, hogy enyhítsem társaimban a szülőbolygótól és a rokonoktól, barátoktól való elszakadás fájdalmát. Sem munkaadóim, sem én magam a legszörnyebb rémálmunkban sem feltételeztük volna, hogy ez az elszakadás ennyire tragikus lesz, ilyen kétségbeejtően, reménytelenül végleges. Mihez kezdünk most?
Kétségbeesésünkben a marsi kolóniát hívtuk. Noha eddig ellenségek voltunk, a háború most egy csapásra véget ért. A porondon nincs győztes, egyik fél sem nyert, csak az emberiség vesztett. Úgy tűnik visszavágó nem lesz.
George és Oli azon dogoznak, hogy pályamódosításokat tudjunk végrehajtani. Úgy tervezik a programot, hogy jó pár hónapig ne kerüljünk a Föld felöli oldalra. Mind az állomásnak, mind a benne tusakodó lelkeknek jót fog ez tenni.
A kutatási programokkal most senki nem törődik, a legtöbben úgy kószálnak a folyosókon, mint az élőholtak : szülőket, testvéreket, szerelmeket és gyermekeket siratnak. Még senki nem jött kezelésre, azt kell mondanom szerencsére, mert nem tudok mit tenni. Ilyenre nem volt még példa, nem ír róla a szakirodalom, ezt nem lehet kibeszélgetni, erre nincs gyógyszer sem. A pácienseim vagy megemésztik maguktól, vagy menthetetlenek.
Szerencsés vagyok, hogy nem volt senkim már a Földön. Kimondhatatlanul hálás vagyok a sorsnak ezért, és szégyellem e gyarló örömöt.
Az emberiség bölcsője volt, kényelmes, és csodálatos otthonként szolgált évmilliókon át. Az emberek azonban úgy viselkedtek, mint az elkényeztetett gyerekek. Nem becsülték meg azt a megfizethetetlen, határtalan kincset és adományt, mely az otthonuk volt. Nem vigyáztak rá, nem óvták féltő szeretettel, hanem kihasználták, a végletekig kiszipolyozták.
Úgy mondják, egykor gyönyörű bolygó volt. Én már csak képeken láttam ilyennek. Mikor az értelmem igazán kinyílt, és körülnéztem a világban, csak egy romhalmazt láttam magam körül : füst, korom, bűz, mérgező anyagok, környezetszennyezés. A kortársaimnak tulajdonképpen nem tudom a szemére vetni, hogy nem szerették eléggé a Földet, mert már rég nem volt az a kényelmes és csodálatos otthon. Rengetegen szorongtunk, és nélkülöztünk rajta, nem volt sem tér, sem tiszta levegő, sem tiszta víz. A növények és állatok vagy mesterséges körülmények között tengették életüket, vagy kipusztultak.
A velem egyívásúak már csak a kalandjátékok virtuálisan szimulált vidékein ismerkedhettek meg a hatalmas rengetegek, és tágas, füves rétek világával. Ez a kevéske "természetpótlék" csak arra volt jó, hogy teljesíthetetlen vágyakat ébresszen ebben a nemzedékben. Végül, mivel a Földről kénytelenek voltak lemondani, megpróbálkoztak a Marssal és a Vénusszal, majd kolonizáló űrhajókat küldtek szét a világegyetembe. Úgy tűnik az utolsó pillanatban cselekedték meg azt, ami talán az emberiség megmentője lehet.
Azonban meg kell-e menteni az emberiséget? Nem lett volna-e jobb, ha az űrhajók soha nem indulnak útnak, és mi hatvanan is elpusztulunk a Földdel együtt, ahogy valószínűleg elpusztult a marsi kolónia is? Azok a lények, az a faj, mely ilyesmire képes, megérdemli-e vajon a létezést? Szegény, szegény Föld! Talán jobb neki, hogy elpusztult. Az ember uralma alatt csak agonizált vég nélkül.
Társaimban lassan felenged a döbbenet. Ha a gyász nem is múlik el fejük fölül, azért még létezniük kell, és a lét munka és célok nélkül értelmetlen. Azonban milyen célja lehet hatvan árva tudósnak, akiknek az volt a munkájuk, hogy előkészítsenek egy bolygót a Földről érkező telepes társaiknak? Vajon a Föld pusztulásával munkanélküliek lettünk?
Lassan kezdjük megosztani gondolatainkat egymással. Mint kiderül, igen hasonló dolgok járnak mindannyiunk fejében. Létezik-e, hogy a Naprendszeren belül mi hatvanan maradtunk csak életben? Ha ez így van, mit kell tennünk most?
A saját létfenntartásunk nem okoz gondot, az állomás önellátó. Azonban a céltalan létezést nem nekünk találták ki. Folytathatjuk a munkát, befejezhetjük a Vénusz terraformálását, de kinek? Hatvan ember, akármennyire is egészséges, tökéletesre "gyártott" díszpéldány, nem fog benépesíteni egy ekkora bolygót.
Persze az állomáson található génbank segítségével annyi embert hozhatunk létre, amennyit csak akarunk. De vajon akarjuk-e, és szabad-e ezt tennünk? Lehet, hogy nincs jogunk hozzá, lehet, hogy ez a kötelességünk. Ki tudja? Ki mondja meg, mit tegyünk? Senkitől nem kérhetünk tanácsot, hisz rajtunk kívül nincs ember, sőt értelmes lény sem, aki segíthetne.
Tanácsadókban szűkölködünk, de időnk az van bőven. Így hát haladékot adtunk magunknak. Mindenki visszatér a megszokott munkájához, bár most jóval nagyobb figyelmet fordítunk az állomáson kívüli világra. Megpróbáljuk pontosan meghatározni a kataklizma okozta változásokat.
Megjelentek nálam az első páciensek. A legtöbbjük ugyanúgy lelkiismeret furdalással küszködik, mint én. Annak idején rengeteg jelentkező közül választottak ki minket, és nem hozhattunk magunkkal családtagokat. Így hát kiszorítottunk másokat, és elhagytuk a családunkat, barátainkat, a halálra kárhoztatva őket. Persze nem tudhattuk előre, hogy ez lesz belőle. De ha tudjuk, akkor vajon mit tehettünk volna? Miközben ilyesfajta érvekkel győzködöm a többieket, érzem, hogy magam sem hiszem őket. Néhányan azonban megkönnyebbülnek már attól is, ha kimondhatják, ami nyomasztja őket. Így hát gyógyítok, ahogy tudok. De engem ki fog meggyógyítani?
A Vénuszon is károkat okozott a Föld pusztulása, némileg visszavetette a terraformáló programot. Bár ez most már egyáltalán nem sürgős. Az állomáson minden rendben – legalábbis műszakilag – akár több ezer évig is itt keringhet. Mi előbb fogunk elpusztulni, mint ez a fémdoboz. Ez újabb problémát vetett fel. A terraformálás még legalább 500 évet vesz igénybe. Igaz, hogy mindannyian genetikailag módosítva vagyunk, és a legidősebb sem múlt el harmincöt, de legfeljebb 200 évet élhetünk, tehát a program végét így nem érhetjük meg. Természetesen van lehetőségünk a hibernálásra, de egyikünk sem rajong az ötletért.
Fel kellett tennünk a kérdést, vajon érdemes-e folytatnunk a munkát, vagy hagyjuk abba? És ha abbahagyjuk, akkor mit tegyünk helyette? Éljük le szép békés semmittevésben azt a hátralevő 170 évet? Természetesen ez csak amolyan költői kérdésfeltevés volt, pontosan tudtuk, hogy nemhogy 170 évet, de egy hónapot sem tudnánk tétlenül eltölteni.
A lehetőségeink minden tekintetben elegendőek arra, hogy befejezzük, amit elkezdtünk. A szükséges berendezések mind az állomáson vannak, és a génbankból korlátlan mennyiségben hozhatjuk létre fajtársainkat. Azonban erős kétségeink merültek fel abban a tekintetben, hogy valóban létre akarunk-e hozni egy újabb "Földet" a maga gyarló és korlátolt embertömegeivel.
Abban teljesen egyetértettünk, hogy meg kell próbálnunk valamilyen módon lehetetlenné tenni a Földéhez hasonló katasztrófa bekövetkeztét. Ehhez azonban meg kell állapítanunk, mely körülmények kialakulását kell megakadályoznunk.
Most egy ideig a társadalomtudósoké lesz a főszerep. Újra szétszéledtünk, és mindenki munkához látott.
Néhány pontban mindenesetre megegyezésre jutottunk, és úgy döntöttünk, eddigi eredményeinket megosztjuk társainkkal. Ez azonban korántsem egyszerű, mivel komoly háttérismereteket igényel. Először tanítanunk kell egymást és a többieket, hogy haladhassunk.
Holnaptól igen komoly és nívós előadássorozatba kezdünk. Ebbe a munkába már bevontunk másokat is. Megkíséreljük a lehető legtöbb szempontból nyomon követve elmesélni egymásnak az emberiség történetét.
Lesz az előadók között történész, szociológus, pszichológus, mérnök, biológus, politológus, és sokan mások. A hallottakat megvitatjuk, és megkísérelünk majd irányelveket lefektetni az eljövendőkre.
Mivel ez a kérdés nem hagyott nyugodni, megkérdeztem Olit, aki sokat tud a kolonizáló expedíciókról. Elmondta nekem, nincs más választásuk, ugraniuk kell, mert ha visszafordulnak, túl sok időt és energiát veszítenének, és nem tudnának elindulni. Azt pedig nem kockáztathatják, hogy itt ragadjanak.
Szegény húgocskám! Úgy kell elmennie innen, hogy nem tudja, életben vagyok-e. Nem hiszem, hogy a mi gyenge rádióadásainkat észlelték volna.
A csoport tulajdonképpen lelkes, szinte mindenki úgy vélekedik, hogy a terraformáló munkát be kell fejeznünk. Majd meglátjuk, hogy döntünk július elsején.
Csodálatos lehetőség, amit kaptunk, egy felbecsülhetetlen ajándék, hogy életben lehetünk, és hogy lehetőségünk van az emberiség számára biztosítani az újrakezdést. De ugyanakkor mérhetetlen felelősség is, hisz amit újra akarunk teremteni, az a legjobb esetben is gyarló volt és esendő. Csak technikai fejlettségén múlt, hogy pusztán önmagára volt veszélyes, csak saját szülőhazáját pusztította el.
Néha rémülettel gondolok a világegyetembe szétrajzó kolonizáló űrhajóinkra. Vajon mit hordoznak magukban? Életet, újrakezdést, fejlődést? Avagy utasaikban is ott van a veszedelem, mely elpusztította itthon maradott társaikat? A velük esetlegesen kapcsolatba kerülő idegen civilizációknak baráti jobbot nyújtanak majd, vagy ott is világégést okoznak?
A hozzám kezelésre járókat is ilyesfajta kérdések kínozzák, bár ők kevesebbet gondolnak a kolonizáló hajókra. Tulajdonképpen igazuk van, ez már végképp nem a mi dolgunk.
Az mindenki számára világos, hogy nem másolhatjuk le egy az egyben a régi Földet, sem fizikailag és biológiailag (ez nem lehetséges), sem társadalmi szempontból (az meg nem lenne helyes, hiszen katasztrófát eredményezett). Valamit másképp kell csinálnunk, és mielőtt folytatjuk a munkát, meg kell határoznunk, mi legyen az.
Elég könnyű volt felsorolni a földi civilizáció pusztulását okozó tényezőket : a technikai kultúra túlzott térnyerése mellett az emberiség szellemi és főleg lelki fejlődése teljességgel háttérbe szorult. A lelki bajok közül az empátia és tolerancia hiánya betegítette talán legjobban a társadalmat. Az anyagi javak hajszolása, és minden egyébnél előbbre helyezése szintén súlyos problémákat hordoz magában. Ennek hatására a Földön ugyanis a technikai fejlődés irányvonala eltorzult, a természeti erőforrások kizsákmányolásához vezetett, ami a természeti környezet pusztulását okozta. Ez maga után vonta a lakható területek fogyatkozását, a rendelkezésre álló tér és élelemforrások csökkenését, és ezzel az életkörülmények drasztikus romlását. Éhező, nyomorgó, reménytelenül tengődő embertömegek préselődtek egymáshoz. A lelki nyomás növekedésével a robbanás elkerülhetetlen volt. Nem ez volt az első olyan háború, mely a Föld lakosságának szinte egészét érintette, de mostanra érte el a technikai fejlődés azt a szintet, hogy a rendelkezésre álló fegyverekkel gond nélkül el lehetett pusztítani az egész bolygót.
Beláttuk, hogy nehéz helyzetbe kerültünk. Lelki és szellemi iránymutatást még adhatunk ideig-óráig az általunk létrehozott sokaságnak, de a technikai fejlődés évszázadok, évezredek alatt fog lezajlani, és mi már biztosan nem leszünk ott, hogy megállítsuk, ha a kritikus fázisba lép.
Különben is megoszlottak a vélemények arról, hogy vajon a technikai fejlődés egy idő után mindenképpen zsákutcát, csúfos véget jelent, vagy megfelelő szellemi és lelki háttérrel áldás is lehet. Természetesen technikai beállítottságú társaink az utóbbi mellett kardoskodtak, és kétségtelenül élő példát – az állomást - hozták fel érveik bizonyítására. Mire a társadalomtudósok azzal replikáztak, hogy az itteni életkörülmények semmiképp sem nevezhetők olyan mostohának, mint amilyenek a Földön voltak az utolsó napokban.
Ekkor már későre járt, fáradt voltam, így egy kicsit elkalandoztak a gondolataim. Éppen arra a megállapításra jutottam, hogy ha az életkörülmények jobbak is itt az állomáson, a lelki megterhelésünk legalább akkora, mint a Földön pusztult társainké. Arra eszméltem fel, hogy a vita eléggé elharapódzott, egyesek igen hangosan és indulatosan próbálták meggyőzni a hallgatóságot vélt vagy valós igazukról.
Ekkor Xen doki felállt, és nyugodt, de nagyon határozott hangon szót kért. Felhívta a figyelmünket, hogy a Föld pusztulása óta egyikünk sem vette ki – az egyébként kötelező – pihenőnapjait, és jóval többet dolgozott a napi megengedett 10 óránál. Orvosi jogkörével élve aznapra (mivel bőven elmúlt már éjfél), és másnapra kötelező pihenőnapot írt elő mindenkinek. Figyelmeztetett bennünket, hogy noha ő is pihenni fog, szabálytalan időközönként ellenőrzi az összes laboratóriumot és munkaszobát, és az ott tartózkodókat a gyengélkedőben a további időre altatásba helyezi. Ezek után kaptunk tíz percet arra, hogy mindenki nyugovóra térjen.
A társaság igencsak meglepődött. Ahogy végigtekintettem az arcokon, az az érzésem támadt, mintha iskolás gyerekek állnának a tanító bácsi előtt.
Minden elismerésem a dokinak, mert erre a két pihenőnapra valóban szükség volt. Azt nem hiszem, hogy bármelyikünkre is felhőtlen kikapcsolódás várna. A munkájába temetkezve mindenki felejteni akart, ezért hajszoltuk magunkat ennyire, és ez az első időkben jó és szükségszerű védekezés volt. Azonban most már itt az ideje, hogy szembenézzünk a könyörtelen tényekkel, és megpróbáljuk elfogadni, megemészteni a sorsunkat. Amíg nem tisztázzuk magunkban a helyzetünket, addig nem tudunk helyesen dönteni a közös jövőnkről sem.
Ma én is erre szánom az időmet. Végigolvastam az utolsó pár hónap naplóbejegyzéseit és az előadásokról készített jegyzeteimet. Azokba a felvételekbe is belepillantok majd, amelyek a betegeimmel folytatott párbeszédeket tartalmazzák. Talán lassan letisztulnak a gondolataim, érzéseim.
Tredor olyan javaslattal állt elő, amin először mindenki csak nevetett. Később bosszankodtunk, felháborodtunk, ellenérveket gyártottunk, aztán lassan beadtuk a derekunkat. Végül így utólag minden olyan egyszerűnek és ésszerűnek tűnik, hamarabb is gondolhattunk volna rá. Ugyanakkor ha magam elé képzelem az általunk teremtendő világot, feláll a hátamon a szőr.
A társadalomtudományok sokat foglalkoznak az emberrel, és az emberi társadalommal, de nem vizsgálják az ember viszonyát más értelmes fajokhoz. Ez bizonyos szempontból érthető is, hiszen eddig még nem sikerült felvennünk a kapcsolatot ilyen teremtményekkel. Viszont mégis létezik ismeretanyag, mely ezt a témát dolgozza fel. Tudományágnak nem nevezhető, hisz még legelismertebb szaktekintélyei is csak kedvtelésből foglalkoznak a témával.
Mikor az elmúlt évtizedekben az élettér a Földön oly drasztikusan összeszorult, az emberek már csak a virtuális valóságba menekülhettek, ha kikapcsolódásra vágytak. Népszerűek voltak azok a programok is, melyek a bolygót pár száz évvel korábbi minőségében mutatták be, azonban ennél sokkal több embert vonzottak a szerepjátékok, ahol a résztvevők kitalált világokba látogathattak el, és túlléphették való életük egyre szűkülő korlátait. Ezekben a világokban az emberek más értelmes fajokkal is találkozhattak, gyakorlatilag bármivel, amit az emberi elme a hosszú évezredek alatt képes volt kitalálni.
Itt az állomáson is ez volt a legkedveltebb szórakozási forma a katasztrófa előtt, azóta azonban kötve hiszem, hogy valaki is elindított volna egy ilyen holoprogramot. Amúgy a Földet imitáló programok az esetlegesen fellépő nagy lelki terhelés miatt jelenleg csak orvosi engedéllyel lennének futtathatók. Mint ne mondjak, nálam még senki nem jelentkezett ilyen engedélyért. Ellátogatni a virtuális Földre túl nyilvánvalóvá tenné, mit veszítettünk. Vajon megérem-e még, hogy újra igazi fák között, elő pázsiton sétálhassak?
Na, most jól kiszúrtam magammal. Majd holnap folytatom.
Szóval tegnap azt határoztuk el, hogy a Vénuszt nem csak emberekkel népesítjük be. Huh, kimondtam! Kétségtelenül igen sok érv szól a projekt átalakítása mellett. Mivel az emberi társadalmat szétbomlasztó erők között a tolerancia hiányát elsődleges fontosságúként jelöltük meg, célszerű a mi leendő társadalmunkat minél sokszínűbbé tenni, hogy a másság mindennapos és elfogadott lehessen. Ugyanakkor a változatosság, sokszínűség növeli a túlélés esélyét, ahogy ezt már rengeteg tudományág nagyjai megállapították.
Nos, ha már itt tartunk, akkor nyilvánvaló, hogy az ember leendő társait igen nagy körültekintéssel kell kiválasztani, és megalkotni. Nem dönthetünk találomra, és nem készíthetünk akármit. Előzetes ismeretanyagot pedig ezzel kapcsolatban a szerepjátékos irodalomban kell keresnünk.
Mint kiderült közöttünk is van, aki ezzel a témával már szinte tudományos szinten foglalkozik. Cinne – akit amúgy mindenki nagy játékosnak ismer – maga is végzett kutatásokat a témában még pár évvel ezelőtt, és ebből kifolyólag igen tekintélyes mennyiségű irodalommal rendelkezik a témában. Az elsők között volt, akik támogatták Tredor tervét, és több órás kemény munkával legyőzték mindegyikünk ellenállását.
Így most mindenki új feladatokat kapott, elsősorban a rendelkezésre álló ismeretanyagot kell áttekintenünk, de azt is meg kell vizsgálnunk, alkalmas-e az állomás genetikai laboratóriuma a terv végrehajtására. Én magam annyi olvasnivalót kaptam, hogy napokig nem fogok kilátszani mögüle. Rengeteg lélektani tanulmány készült a témához kapcsolódva, melyek most mind a számítógépemben várnak az értő közönségre, azaz rám.
Nem mondom, hogy én teljesen ki szoktam vetkőzni pszichológusi mivoltomból, mikor belépek a holotérbe, sőt, terápiás céllal már készítettem programot egy-egy páciensem számára, de soha nem gondoltam volna, hogy a szerepjáték ennyiféle kutatási témához kapcsolható. Ráadásul én csak a pszichológiai tárgyú anyagrészt kaptam meg, legalább ekkora kupacot kaptak a történész, szociológus, politológus és biológus kollégák.
Még nem beszéltünk a konkrét eredményekről egymással, de látom, hogy a többieket is sokkolta az információözön. Joulli tegnap az ebédnél találóan megjegyezte, hogy ha valóban ebbe az irányba indulunk tovább, akkor a szükséges kutatások egy része már a rendelkezésünkre áll. Földön pusztult társaink már évekkel ezelőtt elvégezték helyettünk a munka nagy részét.
Ennek ellenére ma Jula és Joulli rátalált egy anyagra, amelyben mitológiai lények biológiai felépítését vizsgálta valaki ennek a programnak a segítségével. Ha ez pár hónappal előbb robban ki, akkor néhányan a központban nagyon szorult helyzetbe kerültek volna…Persze ennek most már nincs jelentősége, az anyagok viszont felbecsülhetetlen értékűek a számunkra a jelenlegi helyzetben.
Közben persze hatalmas léptekkel halad a Vénusz terraformálásának beindítása.
Közben a terraformálás is jól halad. Ian Derravel, Eman Sed, és Ryan Megor hárman végzik a munka oroszlánrészét. Persze mindenki segít nekik, ha kérik, de a csapat nagy részét az új fajok kialakítása és tesztelése foglalkoztatja.
Úgy tervezzük, hogy miután beindítottuk a terraformálást, megközelítőleg száz éves időtartamokra hibernáljuk magunkat. Megorék úgy számolják, négy, legfeljebb öt ilyen szakaszra lesz szükség. Ezt ugyan elég könnyedén adták elő, de persze mindenkit riaszt a gondolat, hogy ötszáz évet úgy fogunk átaludni, hogy közben gyakorlatilag csak napokra térünk magunkhoz. Mintha az ember a másik oldalára fordulna egy végtelenül hosszú éjszakán. Ráadásul ez a maroknyi szunnyadó test esetleg egyenlő az egész emberiséggel.
Viszont a munka ez alatt sem szünetel majd. Ezt az állomást eredetileg folyamatos használatra tervezték, úgyhogy a kutatási folyamatok egy pillanatra sem állnak majd le. A terraformáló folyamatok figyelemmel követése, és a mi életfunkcióink ellenőrzése a rendelkezésre álló számítógépes kapacitásnak még a töredékét sem veszi igénybe. Ezért aztán az alvási időszakra beprogramozunk egy igen nagyméretű szimulációt a fennmaradó területre. Mikor beindítjuk tíz fajjal, és több tízezer egyeddel fog dolgozni, a Vénusz előre látható éghajlata és adottságai alatt. Száz éves kísérleti idővel még nem végeztek ilyesfajta szimulációt, valószínűleg rengeteg feldolgozni való vár majd ránk, mikor felébredünk az első hibernációs szakaszból.
Ilyen megfeszített munkatempó, és mértéktelen kutatási láz mellett persze az embernek nem sok ideje marad a múlton és a jövőn elmélkedni. Már több, mint egy hónapja, hogy utoljára naplót diktáltam. Persze az elmúlt hetek minden jelentős történése, minden mondanivalóm a vizsgálati jegyzőkönyvekben, betegkartonokon, meg programozási instrukciókban rögzítésre került.
Társaim és én is igen vegyes érzelmekkel viseltetünk az előttünk álló időszakkal szemben. Annyira inspiráló a rengeteg új ismeret, hogy nem nagyon akaródzik abbahagyni a munkát, ráadásul senkinek sem a vágyálma száz év jeges magány. Ugyanakkor tudjuk, hogy a munka java, a cél melyért dolgozunk még az évszázadok távolába vész. Csak úgy érhetjük meg a terv beindulását, ha a közbenső időszakot átalusszuk. Már alig várjuk, hogy a valódi munkához láthassunk, és a hibernáció az az eszköz, mely lerövidíti a várakozást. Lebilincselő a tudat, hogy, noha megközelítőleg ötszáz év fog eltelni, mi ezt - az ébrenléti időszakok hosszától függően - csak alig több, mint egy évnek fogjuk érezni.
Igaz, Oli azt mondja, jelenleg nem túl biztonságos a világűr, még mindig nagy a káosz odakint. Erről aztán eszembe jutottak azok az űrhajók, amik a világűrben voltak a Föld pusztulásának idején. A rövid távú szolgálatot teljesítő járművekben utazók a készletek szűkössége miatt kilátástalan helyzetbe kerültek. A nagyobb hajók legénysége esetleg leszállhatott egy külső bolygón vagy holdon, és megkísérelhette valahogy előteremteni a túléléshez szükséges erőforrásokat. Nem irigylem őket, ha egyáltalán még életben van közülük valaki is.
Nemsokára karácsony. A Föld különböző részeiből érkeztünk, meglehetősen változatos kulturális és vallási háttérrel, de ez az ünnep egyikünk szívét sem hagyja érintetlenül. Valamennyire készülünk a megünneplésére, bár a "Boldog Karácsonyt!" jókívánság - azt hiszem – senki száját nem fogja elhagyni. Ami az Új Évet illeti, nos, az valóban egy egészen új év lesz, egy új korszak hajnala.